A kollektív tudattalan
Carl Gustav Jung svájci pszichiáter fektette le az alapjait annak a lélektani irányzatnak, amit analitikus pszichológia néven ismerünk. Freudhoz hasonlóan Jung is úgy gondolta, hogy a léleknek van egy olyan része, amely nem hozzáférhető a tudat számára. A léleknek ez a régiója, a tudattalan, a konfliktusokkal, szorongással asszociálódott vágyak és gondolatok gyűjtőhelye, amik ugyanakkor folyamatos hatást gyakorolnak a tudatos élményekre és a viselkedésre.1 Viszont Freuddal ellentétben Jung azt is állította, hogy a személyes tudattalan mellett a léleknek van egy mélyebb rétege, amit kollektív tudattalannak nevezett el. Ez a terület nem a személyes tapasztalatokból származik, hanem veleszületett, így minden emberre jellemző, általános lelki alapot képez.2 A kollektív tudattalanban találhatók az archetípusok, azok a pszichés formák, melyek az emberiség ősi örökségét képezik, így képesek hasonló érzések, gondolatok, képzetek és fantáziák kiváltására minden emberben, függetlenül a származástól, társadalmi hovatartozástól, földrajzi helyzettől vagy történelmi kortól.3 Jung szerint az archetípusok felelősek azért, hogy a különféle mítoszokban megtalálható motívumok spontán módon felbukkannak a fantáziákban, álmokban, tévszemékben és hallucinációkban, akkor is, ha az egyén korábban soha nem találkozott ezekkel a tartalmakkal. Jung gyakran hivatkozott egy évek óta kórházban kezelt szkizofrén beteg fantáziájára, mint az archetípusos képzetek egy példájára. Egy napon a páciens az ablaknál állt, a napot nézve ide-oda mozgatta a fejét, és arra biztatta Jungot, hogy tegye ugyanezt, mert valami érdekeset fog látni. Amikor Jung közölte vele, hogy nem lát semmit, a beteg így szólt: “Hát hogyne látná a nap péniszét – ha ide-oda mozgatom a fejem, akkor az is mozog, és abból jön a szél.”4 Jung, bár nem értette a beteg látomását, feljegyezte azt. Évekkel később aztán rábukkant egy könyvre, ami egy görög papirusszal foglalkozott, melyben Mithrász napisten kultuszához kapcsolódó liturgikus szövegek szerepeltek. A papirusz szövegében az alábbi részlet volt olvasható:
“[…] a látható istenek útja a Napon, az Istenen, atyámon keresztül fog megjelenni; hasonlóképpen mutatkozik meg majd az úgynevezett cső is, a szolgálattevő szél eredete. Mert a napkorongból egy csőféleséget látsz majd függni: méghozzá a nyugati vidéken végtelen lesz, mint a keleti szél; ha pedig fordítva, a keleti vidéken nyugati szél uralkodik, azt fogod látni, hogy az arc másik irányba fordul (mozog).”5
A beteget évekkel azelőtt szállították be a kórházba, hogy a szöveget nyilvánosságra hozták, így nem lehetett tudomása lett a papiruszról. Az analitikus pszichológiai értelmezés szerint a nap és a szél összekapcsolódása az ókori szimbolikában, valamint az egyes középkori festményeken megjelenő csőszerű képződmény mint az isteni fogantató szellem ábrázolása, mind ugyanarra az archetípusra vezethető vissza, ami a beteg látomásában is megmutatkozott. Jung leírása alapján a beteget a húszas éveinek elején nyilvánították elmebeteggé, alacsonyan iskolázott volt és soha nem utazott, így valószínűtlen, hogy korábbról ismerte volna ezeket a motívumokat.2
A halál archetipikus élménye
Jung elképzelése szerint tehát vannak olyan tudattalan tartalmak, melyek kollektív természetűek, így alapvetően hasonló élményeket eredményeznek minden emberben. Ezek között található a halál archetípusa mint egyetemes pszichés forma, ami a megfelelő helyzetben aktiválódik és hatást gyakorol a tudatos folyamatokra.6 Michael Grosso filozófus szerint maguk a halálközeli élmények is archetipikus jellegűek.7 Nézete szerint a halálközeli élmény olyan transzcendens tapasztalat, mely más archetipikus élményekhez hasonlóan független a személy helyzetétől és kultúrájától. Ezzel összhangban egyes kutatási eredmények alátámasztják, hogy a halálközeli élmény előfordulása független az egyén iskolázottságától és vallásosságától.8 Ami a kulturális hatásokat illeti, az olyan élményösszetevők, mint a földöntúli tájak képei és az elhunyt rokonokkal, túlvilági alakokkal való találkozás, valóban egyetemes jelenségeknek tekinthetők, azonban az életút-áttekintés és az alagútélmény gyakorlatilag csak a nyugati kultúrkörből származó halálközeli élményekben jelenik meg.9
Grosso szerint a halálközeli élmények további archetipikus jellemzője az autonómia. Az archetípusok sorsszerűen lépnek be az ember életébe, az egyénnek nincs irányítása felettük.10 A halálközeli élmények tartalma szintén autonóm, esetenként nem felel meg a személy elvárásainak – például amikor egy hívő katolikus hindu alakokkal találkozik az élménye során11, vagy amikor egy ateista halálos ágyi víziójában megjelenik Jézus12. Emellett az archetípusokról elmondható, hogy ellentétes minőségeket hordoznak magukban. Jung szerint minden archetípusnak van egy pozitív, világos, felfelé mutató jellege, és egy lefelé mutató, negatív aspektusa. A halálközeli élményekre szintén jellemző ez a fajta kétpólusúság, amennyiben a jól ismert, örömteli, eufórikus tapasztalatok mellett előfordulnak kifejezetten szorongáskeltő, negatív élmények is.13 Grosso azt is kiemeli, hogy az archetípusok és a halálközeli élmények egyaránt a normál tudati működés megváltozásához köthetők. Az archetipikus tartalmak módosult tudatállapotban – álmokban, fantáziákban, hallucinációkban, stb. – jelentkeznek, a tudati működés kétségkívül legdrasztikusabb megváltozása pedig a klinikai halál állapotához köthető.7
Amennyiben a halálközeli élmények forrása a kollektív tudattalan, úgy azt várnánk, hogy ezeknek az élményeknek az elemei más kontextusban is megjelennek. Grosso megfigyelte, hogy azoknak az embereknek az álmaiban, akik az életük végéhez közelednek, gyakran jelennek meg a halálközeli élményekre jellemző motívumok. Ezekben a “halálközeli álmokban” megjelenik a fény, a boldogság érzése, a megérkezés valamiféle határhoz és a szükségszerű visszatérés mozzanata.7 A pszichedelikus élményekben szintén felbukkannak a halálközeli élmények összetevői, melyek hasonlóképp csökkentik a haláltól való félelmet.14 Általában véve a misztikus tapasztalatokra is igaz, hogy számos jellemzőjük megfelel a halálközeli élmények elemeinek.15 William James, az amerikai pszichológia úttörője a misztikus élmények négy alapvető vonását különböztette meg: kimondhatatlanság (az élmény szavakkal nem kifejezhető), noétikus jelleg (az élmény megvilágosító erővel hat, az átélő úgy érzi, új tudás birtokába jutott), átmenetiség (a misztikus állapot rövid ideig tart) és passzivitás (az átélő úgy érzi, saját akarata háttérbe szorul, egy magasabb erő veszi birtokába)16. Mindezek mellett elmondható, hogy a túláradó öröm, boldogság és béke érzése, a felfokozott mentális működés és a különös fényjelenségek érzékelése szintén közös jellemzői a halálközeli és misztikus élményeknek.15 Ezek a párhuzamok visszaköszönnek számos nagy vallási irányzat túlvilágról szóló tanításaiban is.17
Szinkronicitás és halálközeli élmények
Jung 1944-ben szívinfarktust szenvedett és eszméletlen állapotba került. Későbbi beszámolója alapján látomásai voltak, melyeket akkor élt át, mikor “élet és halál között lebegett”, és amelyek több ponton megfelelnek a halálközeli élményeknek.18 Jung memoárjában így emlékezett vissza19:
“Úgy éreztem, mintha magasan fent lennék a világűrben. Alattam – nagy távolságban – látszott a földgyolyó, gyönyörű, kék fényben úszva. Láttam a mélykék tengert és a kontinenseket. Lábam alatt a mélységben Ceylon terült el, előttem pedig az indiai szubkontinens. […] A föld látványa ilyen magasságból a legpompásabb és legvarázslatosabb volt, amit valaha is átéltem. Rövid nézelődés után megfordultam. […] Nem messze megpillantottam az űrben egy hatalmas, sötét kőtömböt, afféle meteoritot – nagyjából akkorát, mint a házam, de talán még annál is nagyobbat. […] Bejárat vezetett benne egy kis előcsarnokba. Jobboldalt egy kőpadon fekete indus ült lótuszülésben. Fehér öltözéket viselt és, magát tökéletesen elengedve, a minden feszültségtől mentes nyugalom szobra lehetett volna. Így várt rám – szótlanul. Két lépcsőfok vezetett ebbe az előcsarnokba, és belső bal oldalán nyílt a templom kapuja. […] A lépcsőfokon a sziklába vájt bejárathoz közeledve különös dolog történt velem: olyan érzésem támadt, mintha lehámlott volna rólam minden, amit addig átéltem. Minden véleményem, minden, amit kívántam vagy gondoltam, a földi lét egész fantazmagóriája levált rólam vagy megfosztattam tőle – roppant fájdalmas folyamat volt. De valami mégiscsak megmaradt; mert mintha ott lett volna minden, amit valaha megéltem vagy tettem, minden, ami velem történt. Úgy is mondhatnám: bennem maradt és mindez én voltam. Úgyszólván ebből álltam. A tulajdon élettörténetemből álltam, és ezáltal éreztem olyan intenzíven, hogy ez én vagyok. […] Nem akadt többé semmi, amire vágytam vagy amit kívántam volna; úgyszólván objektíven léteztem: az voltam, amit megéltem. […] Még egy dolog foglalkoztatott: mialatt a templomhoz közeledtem, eltöltött a bizonyosság, hogy kivilágított helyiségbe fogok belépni, és azokkal találkozom, akikhez a valóságban tartozom. Ott majd – ez is bizonyosság volt – megértem végre, miféle történelmi összefüggésbe tartozom magam vagy az életem. […] Mialatt még mindezeken tanakodtam, olyasmi történt, ami lekötötte a figyelmemet: lentről, Európa felől egy kép emelkedett fel. Az orvosom volt, pontosabban: az ő képe, aranylánccal vagy arany babérkoszorúval övezve. Nyomban tudtam: hát persze, hiszen ez az az orvos, aki kezel. Csakhogy ezúttal ősi alakjában közeledik […] néma gondolatátvitel kezdődött kettőnk között. Orvosomat ugyanis a földről küldték, hogy elhozza nekem a hírt: tiltakoznak az ellen, hogy eltávozzam. Nem szabad elhagynom a földet, vissza kell térnem. Abban a pillanatban, amint ezt meghallottam, eltűnt a látomás. Mélységesen csalódott voltam; mert most úgy látszott, hiába volt minden. […] Börtönnek éreztem az életet és az egész világot, és mérhetetlenül bosszantott, hogy majd megint rendjén levőnek fogom találni. […] Ellenállást érztem az orvosommal szemben, amiért visszahozott az életbe. Másrészt viszont aggódtam is érte: Az ég szerelmére, hiszen veszély fenyegeti! Hiszen ősi alakjában jelent meg előttem! Márpedig ha eljutott ebbe az alakjába, akkor hamarosan meg is kell halnia. […] Erőlködve próbáltam beszélni vele erről, de nem értett meg. […] Csakugyan én voltam az utolsó betege. 1944. április 4-én – még ma is pontosan emlékszem a dátumra – ülhettem ki először az ágy szélére, és ő ugyanaznap esett ágynak, többé föl sem kelt. Hallottam, hogy olykor lázrohamok gyötrik. Nem sokkal ezután belehalt egy vérmérgezésbe.” (369-374. o.)
Jung 1961-ben halt meg, 14 évvel azelőtt, hogy megjelent Raymond Moody Élet az élet után című könyve20, amiben először szerepelt a “halálközeli élmény” kifejezés, és aminek következtében ezek az élmények széles körben ismert és kutatott jelenséggé váltak. Ugyanakkor Jung is ismert olyan eseteket, amikor súlyos agysérülést követően a sebesültek – minden várakozás ellenére – tudatos élményekről, egyfajta felfokozott mentális állapotról számoltak be. Ezekben a beszámolókban gyakran megjelent a testenkívüliség, súlytalanság érzése és az euforikus hangulat.21 Jung szerint hasonló élmények előfordulnak kómában lévő betegeknél is. Erre egy páciense esetét hozta példának, akinél szülés közben komplikációk léptek fel, és a súlyos vérveszteség következtében eszméletét vesztette.21 A nő úgy érezte, hogy a feneketlen űrbe süllyed, ám ennek ellenére jól érezte magát, egyáltalán nem félt. A következő dolog, amire emlékezett, az volt, hogy a mennyezet egy pontjáról nézett lefelé, és mindent látott, ami a szobában történt. Eközben mindvégig úgy érzékelte, hogy mögötte egy gyönyörű, smaragdzöld fűvel borított rét terül el, aminek a végében egy kovácsoltvas kapu áll. Erős kísértést érzett arra, hogy belépjen ezen a kapun, de azt is tudta, hogy ha így teszt, nem térhet vissza az életbe. Miután magához tért, mindenről pontosan be tudott számolni, ami az alatt a fél óra alatt történt a szobában, amíg ő eszméletlenül feküdt.
Jung-ot – aki nem kételkedett a nő szavahihetőségében – leginkább az foglalkoztatta, hogyan lehetséges, hogy az eszméletlen állapotban lévő beteg élményei megfelelnek annak, ami a szobában ténylegesen történt. Jung feltételezte, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetek a szinkronisztikus jelenségek körébe tartoznak. Az általa alkotott fogalom, a szinkronicitás, olyan jelentéssel bíró egybeesésekre utal, amikor összefüggés figyelhető meg egy lelki esemény és egy külső, fizikai esemény között, amelyek nem állnak egymással ok-okozati kapcsolatban.19 Ilyenkor egy belső történés megfelel annak, ami a külső valóságban történik; például amikor valaki azt álmodja, hogy egy távoli barátja váratlanul meghal, és a haláleset ténylegesen bekövetkezik. Jung szerint a természeti folyamatokról szerzett ismereteink alapján kizárható, hogy az ilyen esetekben a külső történés okozná a megfigyelő élményét: “hogyan hozhatná létre egy térben és időben távoli esemény a megfelelő pszichikai képet, ha az ehhez szükséges energiaátvitel még csak el sem képzelhető?”22 Szerinte az efféle pszichés jelenségek magyarázatához feltételeznünk kell, hogy az oksági viszony mellett létezik egy másik szervező elv, mely az eseményeket a közös jelentésük alapján kapcsolja össze. Mivel a szóban forgó lelki események a tudattalan termékei, a jelentésük gyakran archetipikus szimbólumokhoz kapcsolódik. A szinkronicitás mint kapcsolódási elv tenné lehetővé az eszméletlen állapotban szerzett tapasztalatokat, a valóságnak megfelelő megfigyeléseket, amikor az agyi folyamatok és a tudatos élmény között nincs okozati összefüggés.21 Ugyanakkor ezzel az elképzeléssel szemben felhozható, hogy pusztán azért, mert nem tudjuk, hogy egy fizikai esemény hogyan eredményez változást a megfigyelőben, még nem biztos, hogy az előbbi nem okozója az utóbbinak.23
Jung azt a lehetőséget is felvetette, hogy a halálközeli élmények során fellépő tapasztalatok hátterében egy mindeddig ismeretlen idegrendszeri mechanizmus állhat. Jung szerint elképzelhető, hogy míg az ép tudati működésért felelős agykérgi folyamatok zavart szenvednek, a fennmaradó alacsonyabb szintű, vegetatív idegrendszeri aktivitás továbbra is lehetővé teszi az észlelést és gondolkodást.21
Az elmélet értékelése
Grosso számba vesz számos potenciális ellenérvet a halálközeli élmények archetípusos elméletére vonatkozóan7. Az egyik lehetséges kritika arra vonatkozik, hogy az elmélet nem tesztelhető, nem fogalmaz meg olyan állításokat, ami alapján eldönthető, hogy az elmélet igaz vagy hamis, mivel az archetípusokat nem lehet egyértelműen azonosítani. Így az elmélet egy ismeretlen dolgot (halálközeli élmény) magyaráz egy másik ismeretlen dologgal (archetípus)24. Grosso szerint ez a kritikai nem állja meg a helyét, ugyanis az archetípusoknak számos olyan tulajdonsága van, ami felismerhető; ilyen például a korábban tárgyalt numinozitás, a kétpólusúság, vagy az univerzális jelleg. Amennyiben ezek a jellemzők nem lelhetők fel a halálközeli élményekben, úgy az elmélet elvethető.7, 25
Egy további lehetséges ellenvetés, hogy a halálközeli élmények megmagyarázhatók élettani folyamatokkal. Grosso szerint ez részben igaz, hiszen a haldoklás és halál alapvetően biológiai események, ebből azonban nem következik, hogy ezek az élmények csak és kizárólag agyi folyamatoknak feleltethetők meg. Jung maga is hangsúlyozta az archetípusok pszichoid természetét, ami alatt azt értette, hogy az archetípusok a psziché olyan funkcionális egységei, melyek biológiai folyamatokban gyökereznek, ám egyben áthidalják a természet és a lélek közötti szakadékot.26 A jungi szemlélet ugyanakkor az élményt érvényes, jelentéssel teli tapasztalatnak tekinti, és nyitott a halál után lét lehetőségére.7
Az elmélettel szemben felhozható az a tény, hogy a halálközeli élményekben jelentős egyéni különbségek figyelhetőek meg. Hogyan lehetnek ezek az élmények archetipikus jellegűek, ha az archetípusok definíció szerint univerzálisak? Grosso Jung megfigyeléseire hivatkozik, miszerint nincs éles határ a személyes és a kollektív tudattalan között, így például az álmokban megjelenő egyetemes szimbólumok keverednek a személyes tudattalan tartalmaival. Ugyanez előfordul a halálközeli élményekben is, például amikor elhunyt rokonok és vallási alakok egyaránt felbukkannak az élmény során.7
Grosso szerint az elmélet legfőbb erénye, hogy a halálközeli élményt egy tágabb, koherens elméleti keretbe helyezi, ami lehetőséget nyújt az élmény szélesebb körű vizsgálatára.25 Az archetípusok megnyilvánulásának feltétele a normál tudatállapot megváltozása, ebből kifolyólag számos különböző kontextusban megjelenhetnek. Így az álmok, fantáziák, hallucinációk tartalmi elemzésével közelebb kerülhetünk a halálközeli élmények megértéséhez.
Hivatkozások
1 Carver, C. S., & Scheier, M. F. (2006). Személyiségpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
2 Jung, C. G. (2019). Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Scolar Kiadó, Budapest.
3 Stevens, A. (2001). Jung: A very short introduction (Vol. 40). OUP Oxford.
4 Jung, C. G. (2019). Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Scolar Kiadó, Budapest. 59. o.
5 Ibid.
6 Jung, C. G. (2016). Két írás az analitikus pszichológiáról. Scolar Kiadó, Budapest.
7 Grosso, M. (1983). Jung, parapsychology, and the near-death experience: Toward a transpersonal paradigm. Anabiosis: The Journal of Near-Death Studies, 3(1), 3–38.
8 Van Lommel, P., Van Wees, R., Meyers, V., & Elfferich, I. (2001). Near-death experience in survivors of cardiac arrest: a prospective study in the Netherlands. The Lancet, 358(9298), 2039-2045.
9 Holden, J. M., Long, J., MacLurg, B. J. (2009). Characteristics of Western Near-Death Experiences. In Greyson, B., Holden, J. M., & James, D. (Eds.). The Handbook of Near-Death Experiences: Thirty Years of Investigation. (pp. 109-134.) Praeger.
10 Jung, C. G. (2019). Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Scolar Kiadó, Budapest.
11 Fenwick, P., & Fenwick, E. (2011). The truth in the light. White Crow Books.
12 Osis, K., and Haraldsson, E. (1977). At the Hour of Death. New York: Avon Books.
13 Bush, N. E., & Greyson, B. (2014). Distressing near-death experiences: The basics. Missouri Medicine, 111(6), 486.
14 Grof, S., & Halifax, J. (1978). The human encounter with death. London: Souvenir Press.
15 Greyson, B. (2006). Near‐death experiences and spirituality. Zygon®, 41(2), 393-414.
16 James, W. (2019). A vallási élmény változatai. Osiris Kiadó, Budapest.
17 Masumian, F. (2019). World Religions and Near Death Experiences. In Greyson, B., Holden, J. M., & James, D. (Eds.). (2009). The Handbook of Near-Death Experiences: Thirty Years of Investigation. (pp. 109-134.) Praeger.
18 Greyson, B. (1993). Varieties of near-death experience. Psychiatry, 56(4), 390-399.
19 Jung. C. G. (1997). Emlékek, álmok, gondolatok. Európa Könyvkiadó, Budapest.
20 Moody, R. (2016). Life After Life. Random House.
21 Jung, C. G. (2010). Synchronicity: An acausal connecting principle. (From Vol. 8. of the Collected Works of C. G. Jung). Princeton University Press.
22 Jung, C. G. (2010). Synchronicity: An acausal connecting principle. (From Vol. 8. of the Collected Works of C. G. Jung). Princeton University Press. 31. o.
23 Betty, L. S. (2004). Jung’s Synchronistic Interpretation of the Near-Death Experience: An Unnecessary Mystification. Journal of Near-Death Studies, 22(4), 261–268.
24 Rogo, D. S. (1984). Ketamine and the near-death experience. Anabiosis: The Journal of Near-Death Studies, 4(1), 87–96.
25 Grosso, M. (1984). NDEs and archetypes. Anabiosis: The Journal of Near-Death Studies, 4(2), 178–179.
26 Jung, C. G. (1960). Collected Works. Vol. 8. The structure and dynamics of the psyche. Pantheon.