Pam Reynolds halálközeli élménye – I. rész

A halálközeli élmények irodalmában az egyik legismertebb, legtöbbet idézett eset Pamela (Pam) Reynoldsé. Az amerikai énekes-dalszerző 1991-ben, harmincöt éves korában esett át egy bonyolult műtéti beavatkozáson, melynek során rendkívüli tapasztalatban volt része. Több oka is van annak, hogy Reynolds története újra és újra a halálközeli élményeket övező viták előterébe került az elmúlt harminc év során. Egyrészt, az eset körülményei, szemben sok más halálközeli élménnyel, meglehetősen részletesen dokumentáltak. Másrészt, Reynolds nem csak földöntúli élményekről számolt be, hanem később pontosan fel tudta idézni a műtéti beavatkozás egyes részleteit is, annak ellenére, hogy az operáció során egy ideig az alapvető életfunkciói – légzése, szívverése, agytevékenysége – teljes mértékben szüneteltek. Reynolds esetét Michael Sabom kardiológus Light and Death című könyve¹ tárgyalja részletesen.

A diagnózis

Reynoldsnál az agyalapi verőér egy különösen nagy méretű aneurizmáját diagnosztizálták. Az aneurizma az érfal gyengesége miatt kialakuló kiboltosulás, melynek megrepedése súlyos, akár halálos agyvérzéshez vezethet². Ebben az esetben viszont az aneurizma mérete és elhelyezkedése nem tette lehetővé, hogy azt hagyományos sebészeti módszerekkel kezelni tudják. Ezért Reynoldsot Dr. Robert Spetzler, az arizonai Barlow Neurological Institute idegsebészének vezetésével egy igen összetett műtéti eljárásnak, az úgynevezett mély hipotermiás keringésmegállásnak (angolul: deep hypothermic circulatory arrest; DHCA) vetették alá. A módszer lényege, hogy a beteg testét lehűtik 15-17 Celsius-fokra, leállítják  a szívverését és légzését, majd lecsapolják a vért a fejéből, így téve lehetővé az aneurizma biztonságos eltávolítását³. Biológiai szempontból így a páciens közel kerül a halálhoz – természetesen csak átmenetileg; az aneurizma eltávolítását követően az életfunkciókat helyreállítják.

A műtéti előkészületek

Reynolds ébren volt, mikor a műtőbe szállították – itt a műtőasztalra helyezték, fejét és végtagjait rögzítették, majd altatásban részesítették. A bőrén elhelyezett érzékelők és a testébe vezetett katéterek lehetővé tették a testhőmérséklet, vérnyomás, pulzus és véroxigénszint nyomon követését. A szemét leragasztották, a fejbőrén elhelyezett elektródák segítségével pedig folyamatosan mérték az agy elektromos tevékenységét – ezt a módszert hívják elektroenkefalográfiának, röviden EEG-nek, az így mért elektromos jel pedig az elektroenkefalogram. A fülébe helyezett hangszórók szabályos időközönként hangos (90-100 decibel, körülbelül egy kézi fúrógép hangerejének felel meg), kattogó hangot hallattak. Ezek az ingerek jól azonosítható hullámokat (ún. akusztikusan kiváltott agytörzsi válaszokat) váltanak ki az elektroenkefalogramon altatás alatt is⁴, számot adva az agyi funkciók épségéről. Előkészítették Reynolds fejének jobb oldalát a koponya megnyitására, a mellkasát arra az esetre, ha szívműtétre lenne szükség, és a combverőereket mindkét oldalon egy szív-tüdő motor csatlakoztatásához, mely a vért keringeti a páciens szervezetében akkor, amikor a szívet már leállították (kardiopulmonális bypass). A beavatkozás összetettségét jól mutatja, hogy a műtét lebonyolításában több mint húsz orvos, nővér és technikus vett részt.

Különös élmények az operáció során

A műtét kezdetén Spetzler szikéjével bemetszést ejtett a fejbőrön, hátrahajtotta a skalp egy részét, majd egy speciális fúróval megnyitotta Reynolds koponyáját. Reynolds erre így emlékszik vissza¹:

“A következő dolog, amire emlékszem, a hang volt: egy természetes D hang. Miközben a hangra figyeltem, úgy éreztem, hogy húz ki engem a fejem tetején keresztül. Minél távolabb kerültem a testemtől, a hang annál tisztábban szólt. Az volt az érzésem, hogy ez egy út, egy frekvencia, amin haladok…  Emlékszem, hogy sok mindent láttam a műtőszobában, amikor lenéztem. Azt hiszem, soha életemben nem voltam még ennél éberebb… Bizonyos értelemben Dr. Spetzler vállán ültem. Nem olyan volt, mintha normálisan látnék. Sokkal világosabb, fókuszáltabb és tisztább volt, mint a normális látás… Annyi minden volt a műtőben, amit nem ismertem fel, és nagyon sok ember.  Arra gondoltam, milyen különösen borotválták meg a fejemet. Arra számítottam, hogy az összes hajamat leborotválják, de nem ez történt… Az a fűrész, aminek gyűlöltem a hangját, úgy nézett ki, mint egy elektromos fogkefe, és volt rajta egy bemélyedés, egy vájat a tetején, ahol úgy tűnt, a fűrész belemegy a fogantyúba, de mégsem. És a fűrésznek cserélhető pengéi is voltak, de ezek benne voltak valamiben, ami úgy nézett ki, mint egy dugókulcs táska… Hallottam, ahogy a fűrész felpörög. Nem láttam, hogy a fejemen használják, de azt hiszem, hallottam, hogy használják valamin. Igen magas hangon zümmögött, aztán hirtelen Brrrrrrrrrr!” (41. o.)

A koponyacsont egy részének eltávolítását követően Spetzler megnyitotta az agyat körülvevő ún. kemény agyhártyát, majd a műtét hátralévő részét egy operációs mikroszkóp segítségével végezte. Eközben egy szívsebész megkereste a combverőeret és a vénát Reynolds ágyékának jobb oldalán. Az erek túl kicsinek bizonyultak, így a szív-tüdő gépet végül a bal oldali combverőérhez és vénához csatlakoztatták. Reynolds ezzel kapcsolatban a következőket idézte fel:

“Valaki mondott valamit arról, hogy a vénáim és artériáim nagyon kicsik. Azt hiszem, hogy egy női hang volt, Dr. Murray volt az, de nem vagyok benne biztos. Ő volt a kardiológus [sic]. Emlékszem, arra gondoltam, szólnom kellett volna neki erről. […]” (42. o.)

Miután kiáramlott a testéből, Reynolds vérét a szív-tüdő gépben lehűtötték, mielőtt visszafolyhatott volna az ereibe. Ennek köszönhetően Reynolds testhőmérséklete fokozatosan csökkent, szíve egyre szabálytalanabbul vert, majd (a szervezetébe juttatott kálium-klorid következtében) megállt, és az EEG már csak elektromos csendet regisztrált, a hangingerek nem váltottak ki többé agyi választ. Ezt követően a műtőasztalt megdöntötték és a szív-tüdő gépet kikapcsolták, így csapolva le Reynolds fejéből a vért. Reynolds további tapasztalásokról számolt be:

“Olyan érzés volt, mintha húznának, de nem az akaratom ellenére. Saját akaratomból mentem, mert menni akartam. […] Olyan volt, mint amikor nagyon gyorsan megy fel veled a lift. És volt egy érzés, de nem testi, nem fizikai érzés. Olyan volt, mint egy alagút, de nem alagút volt. Egy ponton, ennek az alagútszerű örvénynek az elején arra lettem figyelmes, hogy a nagymamám szólít. De nem a füleimmel hallottam. … Tisztábban hallottam, mint a füleimmel. Jobban hittem annak az érzékelésnek, mint a saját füleimnek. Úgy éreztem, azt akarja, hogy menjek oda hozzá, úgyhogy félelem nélkül mentem tovább az aknában. Ez egy sötét akna, amin keresztül haladtam, és a legvégén ott volt ez a nagyon pici fénypont, ami egyre nagyobb és nagyobb és nagyobb lett. A fény hihetetlenül ragyogott, mintha egy villanykörte közepében ülne az ember. Annyira fényes volt, hogy az arcom elé tettem a kezeimet, arra számítva, hogy látom őket, de nem láttam. De tudtam, hogy ott vannak. Nem azért, mert tapintottam. Nagyon nehéz elmagyarázni, de tudtam, hogy ott vannak. … Amikor kezdtem különböző alakokat kivenni a fényben – és mindegyiket fény borította, mindegyik fény volt, és mindent áthatott körülöttük a fény – észrevettem, hogy olyan formákat öltenek, amiket felismerek és megértek. Láttam, hogy az egyikük a nagymamám. Nem tudom, hogy valóság volt-e vagy kivetítés, de megismerném a nagymamámat, a hangját, bármikor, bárhol. Visszagondolva, mindenki, akit láttam, tökéletesen illeszkedett abba a képbe, ami bennem élt arról, hogy hogyan is néztek ki életük teljében.  Sok mindenkit felismertem. […] Nem engedtek tovább menni. Azt kommunikálták felém – és így tudom a legjobban kifejezni ezt, mert nem úgy beszéltek, ahogy én beszélek most – hogy ha tovább mennék a fénybe, valami történne velem fizikailag. Nem lennének képesek visszatenni ezt az ént a testi énembe, mintha csak túl messzire mentem volna és nem tudnának újra összekapcsolni. Szóval nem engedtek sehová, nem csinálhattam semmit. […]” (43-45. o.)

A vér lecsapolása következtében az agyalapi verőér zsákszerű kiboltosulása lelohadt. Spetzler egy kapcsot (clip) helyezett el az aneurizma nyakán, mellyel elzárta azt a keringéstől, majd kimetszette az üres aneurizmazsákot. A szív-tüdő gépet visszakapcsolták, hogy immár meleg vért áramoltasson Reynolds testébe. Nem sokkal később a Reynolds fülébe adott hangingereket ismét kiváltott válaszok követték, jelezve az agyi funkciók visszatértét. A test melegedésével Reynolds szíve ismét verni kezdett, az összehúzódások azonban szabálytalanok voltak (kamrafibrilláció). A szabályos szívritmust végül defibrillátor segítségével, két egymást követő áramütéssel sikerült helyreállítani. A szív-tüdő gépet kikapcsolták, és nekiláttak a műtéti sebek lezárásának, miközben a háttérben rockzene szólt. Reynolds így emlékezett vissza:

“A nagymamám nem vitt vissza engem az alagúton keresztül, nem is küldött vissza, vagy kért meg, hogy menjek. Csak rám nézett. Arra számítottam, hogy vele megyek, de azt kommunikálták felém, hogy ő ezt nem tenné meg. A nagybátyám mondta, hogy megteszi. Ő vitt vissza engem az alagút végén keresztül. Minden rendben volt. Nem akartam menni. De aztán a végére értem, és láttam a dolgot, a testemet. Nem akartam belekerülni. […] Azt kommunikálták felém, hogy olyan, mint beugrani egy medencébe. Semmi gond, csak ugorj be a medencébe! Nem akartam, de azt hiszem, késésben lehettem, vagy ilyesmi, mert ő [a nagybácsi] lökött engem. Egy határozott lökést éreztem, és ezzel egyidejűleg húzást a testem felől. A testem húzott és az alagút lökött… Olyan volt, mint elmerülni egy medencényi jeges vízben… Fájt!
Amikor visszajöttem, a Hotel California szólt, az a sor, hogy ‘Bármikor kijelentkezhetsz, de el soha nem mehetsz!’. Megemlítettem [később] Dr. Brownnak, hogy ez mekkora érzéketlenség volt, mire azt mondta, aludnom kellene még. [nevetés] […] ” (46-47. o.)

Reynolds halálközeli élménye egyes részleteinek valóságtartalmát, mint például az elhunyt szeretteivel való találkozást, nem áll módunkban objektív módszerekkel ellenőrizni. Ugyanakkor a beszámoló bizonyos elemei, mint például a koponya megnyitásához használt fúró leírása, vagy a szívsebész megjegyzése a szűk artériákról, feltűnő egyezést mutatnak azzal, ami a műtőszobában történt és amit a jelenlévők közül többen meg is erősítettek. Egyesek szerint mindez arra enged következtetni, hogy a tudat valamiképp a testtől függetlenül is képes létezni. Mások szerint a Reynolds által elmondottakra létezik prózaibb magyarázat is. A következő posztban ezt a kérdést fogom körüljárni.

Hivatkozások

¹Sabom, M. B. (1998). Light and Death: One doctor’s fascinating account of near-death experiences. Zondervan Publishing House.
²Frösen, J., Tulamo, R., Paetau, A., Laaksamo, E., Korja, M., Laakso, A., … & Hernesniemi, J. (2012). Saccular intracranial aneurysm: pathology and mechanisms. Acta neuropathologica, 123(6), 773-786.
³Spetzler, R. F., Hadley, M. N., Rigamonti, D., Carter, L. P., Raudzens, P. A., Shedd, S. A., & Wilkinson, E. (1988). Aneurysms of the basilar artery treated with circulatory arrest, hypothermia, and barbiturate cerebral protection. Journal of Neurosurgery, 68(6), 868-879.
⁴Drummond, J. C., & Weiskopf, R. B. (2000). Monitoring depth of anesthesia: with emphasis on the application of the bispectral index and the middle latency auditory evoked response to the prevention of recall. The Journal of the American Society of Anesthesiologists, 93(3), 876-882.