Az előző posztban áttekintettem a halálközeli élmények néhány gyakran előforduló elemét. Ebben az írásban további, gyakran előforduló élményösszetevőket ismertek a hazai és nemzetközi szakirodalomból vett élménybeszámolókkal illusztrálva.
Testen kívüli élmény
Azok, akik testen kívüli élményt élnek át, úgy érzik, hogy énjük, tudatuk középpontja átmenetileg a fizikai testük határain kívülre került. Gyakran számolnak be arról, hogy lebegtek, a testüket és közvetlen környezetüket kívülről figyelték, vagy akár nagy távolságokat tettek meg élményük során. Ez a jelenség előfordulhat a halálközeli élmény részeként, de attól függetlenül is, például stresszes, traumatikus helyzetekben, pszichoaktív szerek fogyasztását követően, relaxáció és hipnózis során, sőt jelentkezhet akár teljesen passzív helyzetben is, amikor az illető egyszerűen csak fekszik és nem csinál semmit.1
A testenkívüliség szubjektív élményét jól példázza Pam Reynolds korábban már ismertetett beszámolója. Az alábbi élménybeszámolóban, melyet Penny Sartori, az intenzív osztályokon gondozottak halálközeli és életvégi élményeit kutató ápolónővér ismertet könyvében, a testen kívüli élmény szintén egy műtét során jelentkezett:
“[…] Az első dolog, amire emlékszem, hogy nagyon ébernek éreztem magam, és egy világos, sárga szobában voltam. A falakat mintha sárga csempe borította volna, a fények pedig rendkívül világosnak tűntek. Rögtön tudtam, hogy a kórházban vagyok. Nagyon nyugodt voltam, és remekül, tényleg remekül éreztem magam; bal oldalt egy órát láttam a falon, ami 17:50-et mutatott. Eszembe jutott a férjem, aki már bizonyára halálra aggódta magát, amiért még nem értesítették őt, hogy minden rendben zajlott. Mikor lenéztem, a karjaimat és az altestemet láttam. A bal karomból egy dupla branül lógott ki (melyen keresztül egyszerre két gyógyszert juttathattak a szervezetembe). Tudtam, hogy emberek állnak mögöttem, de nem láttam őket. Megpróbáltam jobbra nézni, de nem igazán láttam a szobának azt a részét. A szobában pánikhangulat uralkodott, én furcsa mód mégis nyugodt voltam; inkább a férjem miatt aggódtam. Mögöttem a jobb oldalamon egy nő állt. Azt mondta a sebészemnek, akit rögtön felismertem (bár talpig zöldben volt, egy fehér Wellington-cipőt és egy kék kendőszerű fejkötőt viselt, az arcát pedig egy maszk takarta), hogy a vérnyomásom csökken, ezt utána rendszeres időközönként többször is elismételte. A sebész egyre feszültebb és gondterheltebb lett, ez meglepett, hiszen korábban még sosem láttam őt ilyennek. Kiabálni kezdett egy fehér köpenyes férfival, aki jobb oldalról lépett be a látóterembe. Felismertem, ő volt az, aki korábban vért vett tőlem. […] Ekkor egy másik civil ruhás férfi lépett be jobbról: az altatóorvosom. A sebész neki is beolvasott, és azt követelte tőle, hogy azonnal csináljon valamit. Az altatóorvos ügyet sem vetve a sebész dühkitöréseire, odafordult a mögöttem álló nőhöz, és nyugodt hangon megkérdezte tőle, mennyit esett a vérnyomásom, majd elvette a fehér köpenyes férfi kórlapját. Miután áttanulmányozta, visszaadta, és az ágy végéhez sétált. Láttam, ahogy felemeli a bal karomat, ő azonban nem vett észre engem. Egy fecskendőt tartott a kezében, felpattintotta az egyik kupakot, és belehelyezte a fecskendőt. Ekkor minden elsötétült, a következő pillanatban pedig már újra a testemben voltam, és nagyon-nagyon rosszul éreztem magam. […] Rápillantottam az órára, pontosan ott állt, ahol korábban, 17:50 volt, jobbra fordítva a fejemet most már tisztán láttam a terem végét (csak ágyak és falak voltak ott). Ellenőriznem kellett, hogy nem csak álmodtam a dolgot. De nem, egyértelműen megtörtént! A lábadozóban feküdtem, a szoba nem volt olyan világos és sárgás, mint emlékeztem, de egyértelműen ugyanaz a szoba volt. A sebész annyira megkönnyebbült, hogy arcon csókolt. Lekapta a fejéről a kék kendőt, levette az arcát takaró maszkot, és az mondta: “Most már hazamehetek.” Ahogy megfordult, megláttam a fehér Wellington-cipőjét. A következő napon meglátogatott, és megkérdezte, emlékszem-e valamire a történtekből. Elmondtam neki, hogy a folyamatosan csökkenő vérnyomásom nagy gondot okozott. Leesett az álla – egészen megrökönyödött. Elmesélte, hogy valóban leesett a vérnyomásom, ezért adrenalint kellett beadniuk, ami végül megoldotta a helyzetet. Komplikációk adódtak, így a műtét tovább tartott, mint azt eredetileg tervezték. […]” 2
R. Kárpáti Péter könyvében olvashatjuk az alábbi, magyarországi beszámolót, melynek központi eleme szintén egy műtét során megtapasztalt testen kívüli élmény:
“Az egész esemény szerintem nem tartott tovább három percnél. Altatás után egyszer csak fent voltam a műtő tetején, az ablak fölött, és néztem, hogy mit csinálnak az orvosok, asszisztensek. A műtőasztal körül álltak, hallottam, láttam mindent: ahogy a tűbe fűzték a szálat és varrták az asztalon fekvő testet. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy mit mondtak, mert régen volt, és nem idéztem fel azóta az eseményeket. Azt tudom, hogy nem az voltam, aki az asztalon feküdt. Nem is érdekelt, hogy ki az ott, mert egyértelmű volt, hogy én az ablak felett vagyok. Az biztos, hogy látható test nélküli voltam. Engem senki nem látott és nem is vett rólam tudomást. Az is érdekes volt a mai eszemmel, hogy hiába álltak nekem háttal az orvosok, mégis láttam, amint maguk előtt varrják a testet. Akkor, ott természetes volt, hogy mindent érzékelek, ami körülöttem van, de engem senki nem érzékel. Nem próbáltam senkivel kapcsolatba lépni. Az biztos, hogy semmilyen fájdalmat nem éreztem, és semmi mást sem. Előretekintve a műtőasztalt néztem, de láttam az ablakot magam mögött, és mindent a műtőben. A műtőn kívül mást nem láttam, mert a műtétre és a testre koncentráltam. Egy rövid ideig még fönt lebegtem, ami nem jó kifejezés, de máshogy nem tudom leírni, hiszen csak a testünk tud lebegni, a lelkünk nem. A következő, amire emlékszem az, hogy minden átmenet nélkül a számon maszk van, a mellkasomat nyomkodják, és egy őrült fájdalom hasít a testembe a szívemből fel a nyakamon át az agyamig. A fájdalom semmihez sem hasonlított, és még sokáig éreztem az utóhatását a műtét után is. Később el akartam mondani az orvosoknak, hogy mi történt velem, de nem hallgattak meg, és beírták a zárójelentésbe, hogy a műtét sikerült, semmilyen komplikáció nem lépett fel. […]” 3
A Fenwick által tanulmányozott több mint 350 halálközeli élmény átélőjének mintegy kétharmada számolt be arról, hogy élményének valamely szakaszában látta a saját testét kívülről.4 A testüket – amint az az ágyon vagy a műtőasztalon feküdt – többnyire szenvedélytelenül szemlélték, érzelmileg eltávolodva mindattól, ami történt velük, és fájdalmat sem éreztek közben. A testbe való visszatérés általában hirtelen következett be, bármiféle átmenet nélkül. Érdekes módon egyetlen átélő sem volt, aki számára a testen kívüli élmény ijesztő lett volna. Ez nincs mindig így akkor, ha a testen kívüli élmény a halálközeli élménytől függetlenül, spontán módon következik be. Jó példa erre az a hazai beszámoló, mely egy egészséges fiatal férfitól származik, aki szerint az élmény “kellemes, de egyben borzongató érzés volt”:
“Tizennyolc éves koromban egy délután az elsötétített szobámban feküdtem, fejemen a fülhallgatóval, amiből teljes hangerővel szólt a zene. Egyszerre olyan érzés vett rajtam erőt, mintha valami ki akarna repülni belőlem. Úgy éreztem, mintha a testem emelkedne felfelé, és ezalatt a mellkasomon keresztül kilépne belőlem valami. A következő pillanatban kb. másfél méter magasságból láttam a saját testemet. Kellemes, de egyben borzongató érzés volt. Rövidesen azonban benyitott az édesanyám, és én valahogyan visszakerültem a testembe.” 5
Találkozás másokkal
A halálközeli élményt átélők között vannak, akik arról számolnak be, hogy élményük során más személyekkel találkoztak. Az esetek egy részében ezek a személyek közeli rokonok, barátok, vagy ismerősök, akik korábban elhunytak:
“Néhány héttel azelőtt, hogy majdnem meghaltam, egy jó barátomat, Bobot, megölték. Abban a pillanatban, amikor kiléptem a testemből, az volt az érzésem, hogy Bob ott áll közvetlenül mellettem. Láttam őt az elmémben és úgy éreztem, hogy ott van, de különös volt. Nem a fizikai testeként láttam őt. Láttam dolgokat, de nem a fizikai formában, mégis ugyanolyan tisztán, a tekintetét, mindent. Van ennek értelme? Ott volt ő, de nem volt fizikai teste. Olyan volt, mint valamiféle tiszta test, és éreztem minden részét – a karokat, lábakat és így tovább – de nem fizikailag láttam. Akkor nem gondoltam, hogy ez különös lenne, mert nem igazán kellett látnom a szememmel. Különben sem voltak szemeim.
Kérdezgettem tőle, “Bob, hova megyek most? Mi történt? Halott vagyok vagy sem?” És soha nem válaszolt nekem, soha nem mondott egy szót sem. De gyakran, amíg a kórházban voltam, ő ott volt, és megkérdeztem újra, “Mi történik itt?”, de semmi válasz. Majd aznap, amikor az orvosok azt mondták, “Életben marad”, ő elment. Nem láttam többé és nem éreztem a jelenlétét. Majdnem olyan volt mintha arra várna, hogy átlépjem azt a végső határt, hogy elmondhassa, elárulhassa a részletek arról, mi történik.” 6
Más esetekben az átélőnek sikerül kommunikálnia az élményében megjelenő személyekkel. Előfordul, hogy az átélő arról számol be, a kommunikáció nem a megszokott verbális úton történt, hanem valamiféle “gondolati formában”, a gondolatok és érzések közvetlen közlésével. Jó példa erre az előző posztban már említett ortopéd sebész, Mary Neal beszámolója, aki egy kajakbaleset során a víz alatt rekedt és megfulladt:
“[…] Ahogy a testem kiszabadult és átbucskázott a kajakon, furcsa rántást éreztem. Úgy tűnt, mintha véglegesen leráztam volna magamról egy nehéz külső burkot, szabadjára engedve ezzel a lelkemet. Felemelkedtem a folyó fölé, és amikor a lelkem áttört a víz felszínén, tizenöt-húsz lelket láttam (Isten által küldött emberi lelkeket), akik olyan kitörő örömmel üdvözöltek, amilyennel soha azelőtt nem találkoztam. Elemi szintű, romlatlan örömujjongás volt. Olyan volt ez a csoport, mint valamiféle bizottság vagy tanúk gyülekezete, ahogy a Bibliában áll: “Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát”. Úgy tetszett, ez az “üdvözlőbizottság” vadul szurkol nekem, ahogy közeledtem a “cél” felé.
Bár csak néhány lelket tudtam név szerint azonosítani (például Pault, halott nagyapámát, Mrs. Sivitset, a régi dadámat, Stevent, a volt szomszédomat, és még néhány további személyt), mindenkit jól ismertem, tudtam, hogy mind Isten küldöttei, és azt is, hogy az örökkévalóság óta ismerem őket. Közéjük tartoztam, és tudtam, hogy azért küldtem őket, hogy segítsenek átjutni a minket Istentől elválasztó időn és téren. Valahogy kimondatlanul azt is megértettem, hogy nem csak az üdvözlésemre és segítségemre érkeztek, de azért is, hogy védelmezzenek utam során.
Formát öltött alakok voltak, de nem rendelkeztek olyan határozott kontúrokkal, mint amelyek a földi életre jellemző fizikai határvonalakat jelzik. Alakjuk elmosódott, ahogy mindegyikük sugárzott és csillogott. Jelenlétük minden érzékemet magába szívta, mintha egyszerre hallottam, láttam, tapintottam, éreztem és ízleltem volna őket. Csillogásuk egyszerre vakított és pezsdített fel. Nem beszéltünk szó szerint, a szájunkkal, de mégis könnyedén kommunikáltunk valamiféle tiszta formában. Egyszerre közöltünk gondolatokat, érzelmeket egymással, és tökéletesen megértettük egymást a nyelv használata nélkül. […]” 7
Vannak azonban olyanok is, akik számukra ismeretlen személyekkel találkoznak élményük során. Az alábbi beszámoló egy olyan átélőtől származik, akinek a kórházba szállítását követően alagútélményben volt része, majd az alagútból kijutva egy “hatalmas tömeget pillantott meg a távolban”:
“Halottnak néztek ki, de nem igazán halottnak. Inkább úgy néztek ki, mintha ki lettek volna kapcsolva, kivéve egy jókora csoportot közvetlenül előttem. Olyan benyomást keltettek, mintha nagyon el lennének foglalva és nagyon aggódnának. Határozottan nem érdeklődtek irántam, és felteszem, nem is volt erre semmi okuk, de nem természetes dolog úgy megközelíteni egy csoportot vagy bárkit, hogy valaki a csoportból ne nézzen rád. Még csak rám se néztek. Ez alól kivétel volt a közvetlenül előttem lévő csoport szélén álló három ember. Egy előkelő idős úriember. Egy nagyon nyugodtnak és békésnek látszó nő és egy fiatal fickó, aki körülbelül huszonnyolc évesnek nézett ki. Jó kiállású pasas volt. Nagyon fitt és boldog egyéniségnek látszott. Azt hiszem, a nő harminchárom körül lehetett, az idős úriember pedig hatvanöt-hetven körül. Körülbelül hat lábnyira álltam meg tőlük, és azt mondták, “Üdvözlünk!”8
A halálközeli élményekről szóló beszámolókban nemcsak más emberekkel, hanem spirituális lényekkel, vallási alakokkal való találkozásokról is olvashatunk. Az egyik ilyen beszámoló egy olyan nőtől származik, aki sürgősségi operációt követően vérmérgezésben szenvedett és eszméletét vesztette:
“Egy gyönyörű mezőn sétáltam. A végén volt egy kis templom, Jézus jött az ajtóhoz, kinyújtotta a kezét és megkért, hogy menjek vissza. Arra ébredtem, hogy orvosok állnak az ágyam körül. Megkérdeztem az időt, azt mondták, hajnali fél három van. Később megtudtam, hogy édesanyám imádkozott értem akkor.” 9
Ragyogó fény
Gyakran visszatérő elem a beszámolókban, hogy az átélő egy olyan fényt lát, melyhez hasonlót korábbi élete során még soha nem tapasztalt. Számos esetben ezt a fényt úgy írják le, mint ami a Napnál fényesebb, mégis bele lehet nézni anélkül, hogy bántaná a szemet. Az alábbi beszámoló egy autóbalesetet szenvedett nőtől származik, akinél koponyán belüli vérömleny alakult ki, és hosszabb ideig kómás állapotban volt:
“Csak én voltam ez előtt a nagy – olyan volt mint egy arany nap. [Fájt a szemed, amikor ránéztél?] Nem! Ragyogó volt. Annyira fényes volt és annyira erőteljes, hogy ha a nap lett volna, és ránéztem volna, mint a napra, megégettem volna a retináimat. Megvakultam volna. De nem. Egyáltalán nem fájt. […]” 10
Sokan arról számolnak be, hogy a fényből melegség, feltétel nélküli szeretet árad. Erre példa az alábbi beszámoló, mely egy magyar betegtől származik, akinek szívbillentyűműtét közben testen kívüli élményben volt része, majd elmondása szerint a következőket tapasztalta:
“[…] A műtő nekem jobbra eső falán egy olyan képződmény jelent meg, ami engem egy barlang bejáratára emlékeztetett. Ellenállhatatlan “szívást” éreztem a közelében, és azon vettem észre magam, hogy már benne is vagyok. Őrült sebességgel száguldottam benne, amit nem tudok kifejezni, mert ha azt mondanám, fénysebességgel, akkor még nem lennék egészen pontos. Határozottan nem voltam egyedül ebben a “csőben”, mert valamilyen jelenlétet éreztem, amely viszont semmiféle fenyegetést nem jelentett számomra. Sőt inkább szeretet éreztem felőle áradni. Fogalmam sem volt, mi történik velem és amikor ezen gondolkodtam, megpillantottam a “cső” végén egy kis fénypontot, amely egyre inkább növekedett, ahogy közelítettem felé. Már szinte teljesen a “cső” végéhez értem, amikor ez az imént még fénypontként feltűnő valami olyan naggyá és áthatóvá vált, hogy szinte extázisba estem. Szavakkal lehetetlen kifejezni azt az érzést, de olyan tökéletes szeretet, megértés, és boldogság áradt belőle, hogy szegényes földi érzéseink ennek az egyetemes érzésnek csak gyenge árnyképei, beleértve a legnagyobb földi boldogságot is. Sajnos ezen a ponton rádöbbentem, hogy vissza kell mennem az “életbe”, a műtőbe, és egy furcsa pattanás vagy lökés után ismét a műtőasztalon találtam magam. […]” 11
Néhányan azok közül, akik hasonló fényjelenséget tapasztaltak élményük során, határozottan állítják, hogy a fénynek személyisége van. Az, hogy kit ismernek fel a fényben, nagyban függ az átélők vallási-kulturális hátterétől – a fényt gyakran egy angyallal vagy Jézussal azonosítják, vagy éppen a vallási szempontból semlegesnek mondható “Fénylény” (Being of light) megnevezéssel illetik.12 Sokszor előfordul, hogy a fény kommunikál az átélővel, szintén nem beszéd útján, hanem valamiféle közvetlen, gondolati formában. A Moody által ismertetett esetekben az átélők a velük közölt gondolatokat ilyen és ehhez hasonló kérdésekként értelmezték: “Készen állsz meghalni?”, “Mit tettél az életedben, amit megmutatnál nekem?”.6
Életút-áttekintés
Az az elképzelés, hogy a halálunk előtti pillanatban lepereg előttünk életünk filmje, közhelynek számít. A halálközeli élmények során az egyéni életesemények akaratlan felidézését életút-áttekintésnek (life review) vagy panorámaemlékezetnek (panoramic memory) nevezik. Ugyanakkor nem minden átélő tapasztal ehhez hasonló visszaemlékezést. Ez az élményösszetevő gyakrabban jelentkezik azoknál, akik hirtelen, váratlanul kerülnek a halál közelébe, szemben azokkal, akik például hosszan tartó, súlyos betegségben szenvednek.4 Noyes és Kletti 205 olyan személy beszámolóját elemezte, akik valamilyen életveszélyes helyzetben találták magukat, és közülük mintegy hatvanan számoltak be panorámelékezetről.13 Érdekes módon ez a jelenség leggyakrabban fuldoklóknál jelentkezett, illetve azoknál, akik meg voltak róla győződve, hogy meg fognak halni. Egy negyvenkét éves férfi, aki tíz éves korában majdnem megfulladt, így emlékezett vissza az élményére:
“… Szó szerint felvillant előttem egy sor olyan esemény, ami addigi életemben történt, kaleidoszkópszerűen, mint egy montázs. Sebesen száguldottak, mint azok a stroboszkópos fények, amiket manapság látni, mint egy gyors diavetítés, pillanatfelvételek, ilyesmi. Mind múltbéli esemény volt, a lényeges, nagy hatású pillanatok. Ezek voltak a jelentős események az életemben, kellemesek és kellemetlenek egyaránt. […] ” (184. o.)
A kutatók azt találták, hogy az emlékek többnyire időrendben jelentek meg, és több évet, vagy az egész életutat lefedték. Általában időben visszafelé haladtak, a jelenből születés utáni néhány éves korig, de ennek a fordítottjára is volt példa. Az emlékekre általában véve jellemző, hogy rendkívül élénkek, esetenkét háromdimenziósak, mozognak. Jankovich István építészmérnök, aki egy autóbaleset során átmenetileg a klinikai halál állapotába került, így írta le tapasztalatait:
“És ekkor egy fantasztikus, többdimenziós előadás következett, amely számtalan képből állt és jeleneteket idézett vissza, elmúlt életemből. Hányat? Nem tudom. Hogy valamilyen nagyságrendet megállapíthassak, akkor a kétezres számot jelöltem meg, de esetleg 10000 vagy még ennél is sokkal több kép lehetett. A baleset utáni hetekben még több százra visszaemlékeztem. Sajnos nem voltam képes mindent hangszalagon rögzíteni.
Alapjában véve a számok nem is fontosak. Valamennyi jelenet kerek egész volt. Értelme volt. A Rendező ezt az életfilmet valahogy hátulról kezdve göngyölítette le, úgy, hogy első jelenetként halálomat láttam, míg utolsónak mutatta születésemet, gyertyafény mellett, éjfél után, nehéz körülmények között, otthon, Budapesten. […]”14
Előfordul ugyanakkor az is, hogy az emlékek nem időrendben jelennek meg, vagy pedig minden emlék egyszerre jelenik meg az átélő lelki szemei előtt. A Moody által ismertetett esetek egy részében arról számoltak be, hogy az életút-áttekintésben életük főbb mozzanatai idéződtek fel, míg másoknál az élményben megjelent minden, amit valaha tettek.15 Egyesek kitérnek arra, hogy a visszaemlékezés során nem csak saját korábbi tetteiket látták, hanem azok következményeit is, ahogy ez az alábbi, hazai beszámolóból kitűnik:
“És ennek a folyamatnak a része volt, hogy én úgymond, mint egy filmen, végignéztem az életemet. Hogy mit tettem, mit okoztam mások életében és az enyémben. Hogy mennyire valósítottam meg azt, amiért lejöttem a földre. Ott akkor azt éreztem, hogy csak azok a dolgok történnek sikeresen, ahol szeretet volt a vége. Arra jöttem rá, hogy azt a feladatot, amiért lejöttem, én még nem… nem vállaltam fel, még nem vittem véghez… […] Olyan, minthogyha ebben az állapotban nem létezne tér és idő, bár a tudatában voltam, hogy ott vagyok jelen, de mégis egy másik énem volt. Minthogyha nem egy film peregne csak le, hogy ülök a moziban és látom a filmet; hanem olyan volt, minthogyha én maga lennék a film, minthogyha bennem zajlana. Én élném, újra élném, de nem olyan érzésekkel, mint mikor az ember a hétköznapokban megéli, hanem inkább mikor látja az ember a következményét, hogy a másikban ez mit váltott ki, milyen érzést, vagy milyen következményt, hogy az a tett, amit végrehajtottunk mit okozhatott akár a másikban, akár a világban.”16
Ezekben az esetekben a személy átéli azt az érzelmi és fizikai fájdalmat, amit élete során másoknak okozott. Fenwick hangsúlyozza ugyanakkor, hogy mindez rendszerint a korábban már tárgyalt Fény közvetlen közelségében történik, a belőle áradó feltétel nélküli szeretet pedig elviselhetővé teszi a bűntudatot.4 A kutató arra is felhívja a figyelmet, hogy egyes átélők azt állítják, élményük során nem csak a múltjukból villantak fel emlékek, hanem abba is betekintést nyertek, mi vár rájuk, ha visszatérnek az életbe:
“Azon kaptam magam, hogy lenézek az altatásban lévő testemre, és ebben az állapotban hallottam egy hangot, ami a nevemen szólított, és mialatt a testem fölött voltam, a hang irányába fordultam, és szemben találtam magam egy másik emberrel aki beszélt hozzám és kinyújtotta felém a kezét, amit éreztem és megfogtam ebben a testen kívüli élményben, és ez az személy aztán azt mondta nekem, hogy vele kell mennem, mert valami nagyon fontosat akar nekem mutatni. Tudatában voltam annak, hogy egy aranyszínű fényen haladok keresztül, és ott egy csapat másféle lénnyel találkoztam, akik elmondták nekem ennek az élménynek az okát, és megmutatták nekem a fontos eseményeket a jövőbeli életemben, amikre abban az időben nem is gondoltam. De mindazok az események, amiket akkor felfedtek számomra, végül a helyükre kerültek.” (123. o.)
Hivatkozások
1Cardena, E., Lynn, S. J., Krippner, S., & Appelle, S. (2014). Varieties of Anomalous Experience: Examining the Scientific Evidence. American Psychological Association.
2Sartori, P. (2014). Úton a fény felé. A halálközeli és életvégi élmények bölcsességei a teljesebb életért. Kossuth Kiadó. 182-184. o.
3Kárpáti, P. R. (2014). Élet az élet után. Halálközeli élmények Magyarországon. Kossuth Kiadó. 219-220. o.
4Fenwick, P., & Fenwick, E. (2011). The truth in the light. White Crow Books.
5Ács, G., Pilling, J., & Zatik, I. (1992). Meghaltam – és élek. Halál közeli élmények. Medicina, Budapest. 82. o.
6Moody, R. (2016). Life After Life. Random House. 46-47. o.
7Neal, M. C. (2013). Megjártam a mennyországot: Egy doktornő megdöbbentő beszámolója halálról, a mennyországról és visszatéréséről az életbe. XXI. Század Kiadó, Budapest. 91-93. o.
8Fox, M. (2003). Through the valley of the shadow of death. Religion, spirituality and the near-death experience. Routledge. 295. o.
9Fox, M. (2003). Through the valley of the shadow of death. Religion, spirituality and the near-death experience. Routledge. 294. o.
10Ring, K. (1984). Heading toward omega: In search of the meaning of the near-death experience. William Morrow & Company. 60. o.
11Árvai, A. (1997). Halálközeli élmények magyar földön. Magánkiadás, Miskolc. 27-28. o.
12Fox, M. (2003). Through the valley of the shadow of death. Religion, spirituality and the near-death experience. Routledge.
13Noyes Jr, R., & Kletti, R. (1977). Panoramic memory: A response to the threat of death. OMEGA-Journal of Death and Dying, 8(3), 181-194.
14Jankovich, I. (1992). Túléltem a halálomat. Édesvíz Kiadó, Budapest. 62-63. o.
15Moody, R. (2016). Life After Life. Random House.
16Kárpáti, P. R. (2019). Halálközeli élmények. Magánkiadás